Jean-Paul Sartre a huszadik század második felére az elkötelezett entellektüel szimbólumává vált. A tanulmánykötet elso része az író-filozófus vargabetukkel tuzdelt életútját mutatja be. Politikusként Sartre nem egyszer rosszul kötelezte el magát. Az 1950-ben kirobbant koreai háború után a Francia Kommunista Párt "útitársa" lett, a Szovjetunió feltétel nélküli dicséroje. 1956-ban ismét pálfordulás következett be Sartre politikai állásfoglalásaiban. Ezúttal nem tévedett, és egy igaz ügy mellé állt. Elítélte az 1956-os magyar forradalom vérbe fojtását, majd szakított a kommunistákkal. A könyv második részében máig legolvasottabb regénye, Az undor kerül górcso alá. A mu élményanyagát az író gimnáziumi tanárként gyujtötte össze Le Havre-ban, ahol rendhagyó óráival megbotránkoztatta kollégáit és a szüloket. A regény tüzetes elemzése során az is kiderül, hogy az elhíresült gesztenyefa valójában juharfa volt, és az író két, valóban létezo szereplojét is összekeverte. A Sartre és a többiek címu fejezet a címadó tanulmánnyal kezdodik, amelyben legtöbbet idézett és leginkább félreértett mondatát - A pokol a többiek - maga Sartre magyarázta meg. Ebben a részben olvashatunk az író és Charles de Gaulle kibékíthetetlen ellentétérol, idézve a tábornok elhíresült mondatát: "Voltaire-t nem börtönözzük be." Sartre Marcel Proustot sem szerette, ugyanakkor muvét felhasználta saját filozófiájának alátámasztása érdekében, még annak árán is, hogy meghamisította a prousti szándékot. A kötet utolsó része a legkevésbé ismert Sartre-ról szól. Arról, hogy a filozófus-író a festészethez is értett, sot beható tanulmányokat írt olasz mesterekrol. Arról is kevesen tudnak, hogy filmrendezo akart lenni. A könyv utolsó tanulmányából megtudjuk, hogy Sartre nemcsak szerette a zenét, de maga is zongorázott, és hogy egyik legkedvesebb zeneszerzoje Bartók Béla volt.