Adamek Katalin rövid írásai nem önmagukban nyernek értelmet, hanem - az író által félve csak "trilógiaként" hivatkozott - egész részeként. Önöknek, az olvasóknak ugyanúgy ki kell alakítaniuk valamilyen álláspontot, hogy megkezdhessék és élvezhessék a befogadást, mint nekem, a könyvek szerkesztojének is. Számomra ez az volt, hogy a történeteket meghagytam értékükben: kordokumentumként. Nagyon oszinte, személyes nézopontú, egyéni világ- és történelemképu, mégis kollektív létjogosultságú visszaemlékezésként. A gyermeklét számos rövid története, valamint a gimnázium felvillantása sokat elárul az 1940-es és 1950-es évek mindennapjairól, köztük életrol és halálról, hitrol és választásról, de akár a nemzetiségek egymás mellett élésérol, a csengofrászról, a kényszerkitelepítésekrol és az októberi forradalmi eseményekrol is.
A terézvárosi remetemagányban élo nyolcvanöt éves szerzo az itt közreadott szövegekkel tette a legnagyobb érzelmi utazást; az írások lényegre törobbek, személyesebbek és szemérmesebbek, mint bármi, amit valaha papírra vetett. Örültem, hogy elsok között találkozhattam a szöveggel, majd immáron, újra együtt dolgozva, folyamatában láthattam és segíthettem karcsúsításukat és bovítésüket. Adamek Katalin írásai ugyanis élményszámba mennek, mintha egy idos nagyszülot hallanánk mesélni élete legmeghatározóbb idoszakáról.
